Figaro lakodalma
Részletek
Ajánló
Az „őrült nap” és egy majdnem füstbe menő esküvő zűrzavaros eseményeit briliáns szellemességgel elmesélő opera középpontjában a Sevillából már ismerős agyafúrt borbély és tűzrőlpattant szerelme, Susanna áll. Meg még sok minden más… Az emberi érzelmek, vágyak, álmok és megcsalattatások egész arzenálja, amit Mozart kiegyensúlyozott, választékos zenéje sok iróniával és még több humánummal ábrázol.
Galgóczy Judit rendezése a „mindenki másnak látszik, másra vágyik” játszmájának dinamizmusára, vibráló szövevényére koncentrál. A színpadon minden él, mozgásban van, lüktet – és közben árad a zene.
Korhatár
Előadások
Bemutató: 1998. január 24.
Cselekmény
I. felvonás
A történet Andalúziában, Almaviva gróf kastélyában, Figaro esküvője napján, a XVIII. században zajlik. Figaro a gróftól kapott szobát rendezgeti, Susanna menyasszonyi fátylát próbálja. A szerelmes vőlegény lelkesedése azonban csakhamar lelohad, amikor megérti, mi rejlik a gróf „nagylelkű” ajándéka mögött, hiszen mi sem egyszerűbb, mint a szolgálatkész komornyikot valami megbízatással jó messzire elküldeni, s közben az árván otthon hagyott menyecskét „néhány jó szóval” megvigasztalni. Marcellina és Bartolo jóvoltából Figaro házassága elé azonban még akadályok gördülnek. A borbély ugyanis valaha pénzt kért kölcsön az öreg házvezetőnőtől, de azt csak azzal a feltétellel kapta meg, hogy feleségül veszi az agg leányzót, ha nem tudná adósságát visszafizetni. Marcellina házassági tervét Bartolo is készséggel támogatja. Cherubino, a kis apród Susannának panaszolja el bánatát: a gróf szerelmi kalandon csípte, s most bizonyára elűzi a háztól. Váratlanul betoppan Almaviva gróf, s az apródnak alig sikerül észrevétlenül egy szék háta mögé bújni. A gróf azonnal hevesen udvarolni kezd felesége komornájának, de kívülről Basilio hangja hallatszik, s most ő is a szék mögé rejtőzik, amely mögött eddig az apród lapult. Ennek viszont még idejében sikerült a székben elhelyezkednie, ahol Susanna egy ruhadarabbal letakarja. Az énekmester félreérthetetlen célzásokat tesz a grófnak Susanna iránt táplált gyengéd érzelmeire. Megjegyzései a grófnőt nem kímélik, mire a gróf képtelen türtőztetni magát, és előlép a szék mögül. A zenemester azonban cseppet sem ijed meg, hiszen nyilván nehéz lenne bárkinek is megmagyarázni, miért bújkál a méltóságos úr egy szék háta mögött a csinos komorna szobájában. Rövidesen előkerül Cherubino is, majd megjelenik Figaro egy sereg környékbeli fiatal élén, hogy megköszönje ura nagylelkűségét, aki önként lemondott a minden mátkapárt megcsúfoló jus primae noctisról. Cherubino komolyabb büntetés nélkül megússza a dolgot, de - mint a gróf ezredéhez újonnan kinevezett tisztnek - azonnal el kell hagynia a kastélyt.
II. felvonás
A grófné fájdalmasan gondol azokra az időkre, amikor férje még gyengéden szerette. Egyedül Susannában és Figaróban bízik; nekik talán sikerül újból feléje fordítaniuk a csapodár gróf szívét. Hármasban tervet szőnek: Figaro levelet ír a grófnak, és ebben arról értesíti, hogy a grófné este találkára készül. Susanna ellenben a grófot hívja találkára, melyre viszont a női ruhába öltöztetett apródot akarják elküldeni. Éppen mikor Cherubino a szobalány ruháját próbálja, kopogtat a bezárt ajtón a gróf. Az apród erre gyorsan a szomszédos szobába - a grófné hálószobájába - rohan, s magára zárja az ajtót. Míg a tétovázó grófné végre ajtót nyit férjének, az már szinte tombol a dühtől és féltékenységtől, annál is inkább, mivel neje semmiképpen nem akarja a hálószobájába beengedni. A gróf végül is türelmét vesztve szerszámokat hoz, hogy az ajtót kifeszítse. Csakhogy ezalatt Susanna sietve besurran a grófné szobájába, az apród pedig az ablakon át elmenekül. Így a grófi pár legnagyobb meglepetésére a grófnő hálószobájából - Susanna lép ki. A bonyodalmaknak azonban még nincs vége. Antonio látott valakit az ablakon kiugrani... Figaro, hogy a helyzetet mentse, ezt gyorsan magára vállalja. Igen ám, de az illető egy iratot is elveszített ugrás közben, s ez most a gróf kezébe jut. Ha Figaro volt a bátor légtornász, mondja meg, mi van az írásban. Bármilyen talpraesett is a borbély, most az egyszer komolyan zavarban van. Még szerencse, hogy a grófnénak sikerül a férje kezében lévő iratot elolvasni, és súghat Figarónak. Viszont újabb bonyodalom is jelentkezik: Marcellina, Bartolo és Basilio adják elő panaszukat. A gróf ezzel is időt nyer, meg nem is lát egészen tisztán az ügyben, ezért bírói tárgyalást rendel el.
III. felvonás
Susanna találkát ígér estére a grófnak, melyre a szobalány ruhájában a grófné fog elmenni. Lezajlik a bírósági tárgyalás, de egyáltalán nem úgy végződik, ahogyan azt a gróf szerette volna. Kiderül, hogy Figaro nem más, mint Bartolo és Marcellina rég elveszett gyermeke. A boldog mama most hozományként adja megkerült fiacskájának az egykori kölcsönt. Ezek után már semmi sem állhat a házasság útjában. A grófné a találkára hívó levelet diktálja Susannának férje számára. Bevonul a násznép, Almaviva gróf mit is tehetne egyebet - felhelyezi Susanna fejére a fehér mirtuszkoszorút. A boldog menyasszony eközben kezébe csúsztatja a levélkét.
IV. felvonás
Barbarina a kertben keresi a tűt, mely Susanna levélkéjét összefogta, s melyet a szobalány, mint a beleegyezés jelét - vissszakért. Figaro is tudomást szerez az ügyről, és mivel nem tudja, hogy a találkára nem Susanna, hanem a grófné fog elmenni, azt hiszi, újdonsült felesége máris megcsalja. Megérkezik a gróf, és tüzesen ostromolja saját álruhás feleségét. Ezalatt Figaro színleg Susannának udvarol, akiről ruhája alapján úgy véli, hogy a grófné, de vallomását akkor is folytatja, amikor ráismer a komorna hangjára. Kap is ezért néhány alapos pofont ifjú nejétől. A grófnak azonban bűnhődnie kell, és - amint tervezték - bele is esik a csapdába. Amikor fülön csípi komornyikját, aki feltűnően hangosan teszi a szépet a „grófnénak”, és óriási lármát csapva kardot, bosszút, miegyebet emleget, mindenki odasiet, hogy leleplezze a „bűnösöket”. Akkor azonban megjelenik az igazi grófné, és a megszégyenült gróf bűnbánóan esik előtte térdre.
Média
Kritikai visszhang
„Galgóczy Judit hagyományos, de mégsem poros rendezése Csikós Attila rokokó pasztelltónusokban pompázó díszleteivel megfelelő keretet teremtett a zenei és az énekesi teljesítményekhez.”
Péterfi Nagy László, Operaportál
Operakalauz
Bevezetés
„…rábízom magam az ön ízlésére, ami a zenét illeti, és az ön elővigyázatosságára, ami az illemet illeti” – mondta II. József Lorenzo Da Ponténak, legalábbis a librettista emlékiratai szerint. A császárvárosban politikai okokból is indexre tett frivol Beaumarchais-komédia nyomán kialakított szalonképes szövegkönyv valóban erőteljes és ügyes kezű redukció, ám a Mozart-zene ezt a nagyobbára cselvígjátéki helyzetekre egyszerűsített darabot képes volt egészen valószerűtlen magasságokba emelni. Rokokó ide vagy oda, a zene a figurákból hús-vér karaktereket teremtett, de ugyanúgy kiszabadította őket a hagyományos olasz opera buffa öröklött kliséi közül is. A regiszterek az érzelmek drámai sarkításától a melankólián át a szellemes tréfákig terjednek, s így Mozartból visszanézve Beaumarchais rokokó világa is kerekebbé vált. Az operát Kazinczy Ferenc is látta, meg is emlékezett Nancy Storace bámulatos alakításáról (Rosina szerepét énekelte) a Pályám emlékezetében.
Az opera a nyitánytól a fináléig koherens remekmű, így már a „slágerszámok” leltárszerű felsorolása sem könnyű. A magándalok közül kiemelkedik Figaro két áriája az első felvonásból („Se vuol ballare”, „Non più andrai”), Bartolo híres „La vendetta” kezdetű áriája, Cherubino zseniálisan könnyed canzonettája („Non so più cosa son”), érzelmesen szép dala („Voi che sapete”), a grófné csodálatos hajlékonyságú bemutatkozása a 2. felvonásból („Porgi amor”) vagy a negyedik felvonás úgynevezett Rózsaáriája. De kiemelkedő Susanna és a gróf kettőse is, illetve a Levélkettős, azaz Susanna és a grófné duettje a 3. felvonásból, és az első felvonás kórusa („Giovani liete”) ugyancsak örökre bevésődik a hallgató memóriájába. Mozart zenéjének érzéki mélysége van: a sokszor megmosolyogtató bájban is tapinthatóvá válik a felgyülemlő dráma, a zeneszerzői hiperérzékenység a lélek olykor naiv, máskor tragikus vagy melankolikus, szentimentális vagy éppen rosszindulatú rezdüléseit is tévedhetetlen szeizmográfként rögzíti. Nem hajlandó szélsőségesen tipizálni és kényelmesen skatulyázni. A darab a létezés meggyőzően színes panorámáját kínálja fel, ami egy vígopera kapcsán messze nem alapelvárás.
Csehy Zoltán (Opera138)
Mozart és Da Ponte első remekműve
Van néhány olyan opera, amely már rögtön a nyitányával döntő csatát nyer. Pár Rossini-buffa mellett erre alighanem épp a Figaro lakodalma lehet a legkézenfekvőbb példa: a nyitány 4-4 és fél percének elemi erejű lendülete, megvesztegető bája és valószerűtlen könnyedsége mondhatni előre szavatol a nyomában következő órák mulatságáért. Pedig nem is az opera motívumait halljuk itt összeszőve, s az overtűr mégis mindenestől rávall a sorban első közös Mozart – Da Ponte-remekműre. Mely remekműből számunkra persze korántsem az a legfontosabb, ami eleve csak jócskán visszanyesve kerülhetett át az operaszínpadra a prózai alapműből, vagyis a társadalmi-politikai töltet, a feudális előjogok kritikája. De azért nem haszontalan, ha tudjuk, hogy a kortársak többet észleltek ebből, máskülönben a Wiener Realzeitung 1786-os Figaro-beszámolója nem ezzel a mondattal kezdődött volna: „Amit manapság nem szabad kimondani, azt eléneklik.”
Csak hát annyi minden más – és fontosabb akad ebben a vígoperában, amely mintha mindent tudna az emberi vonzalmak, késztetések és indulatok szövevényes, ám a jelek szerint mégsem áttekinthetetlen világáról. Említsük itt a legevidensebb példát, a minden lányt és asszonyt a vágy piedesztáljára emelő kamaszfiúi erósz háromdimenziós megtestesülését, Cherubinót és az ő első áriáját („Non so più cosa son”)? Vagy azt a mélyen emberi és egyszersmind mélyen asszonyi kedélyhullámzást, amely a Grófné bús melankóliáját oly gyorsan derűs kacérsággá és tervező okossággá változtatja át? Netán azt a látószögek és távlatok egész sorát elénk táró zsenialitást, amelynek révén a Gróf alakjában egyszerre ismerhetjük fel a nagyszabású férfiút és a suta intrikust, a potens (és egyszersmind prepotens) csábítót meg a nevetségesen féltékenykedő férjet, a gáláns széptevőt és persze azt az urat, aki a saját szolgája szemében nem is igen lehet más, mint nevetséges hólyag? Vagy csak mutassunk rá arra a könnyed-varázsos, ünnepnapi elemelkedésre, amely a IV. felvonásban (Rózsaária stb.) nem csupán Beaumarchais amúgy oly nívós vígjátékának létkörétől rugaszkodik el, de a hétköznapi esettségek ismerős univerzumától is?
László Ferenc (Opera138)
A rendező gondolatai
Élénken él bennem Miloš Forman Amadeus című filmjének egyik részlete. A Mozartot alakító konzseniális Tom Huice biliárdasztalnál ül; kottalapok, toll, tinta és biliárdgolyó. Mozart ellöki a golyót, s miközben a golyó visszatér, komponál. Ellöki – komponál. A kép kísérő zenéje – Mozart: Figaro lakodalma, utolsó jelenet. Gróf: Contessa, perdono, perdono... szimfonikus zenekarral. Hibátlan jellemzés: a golyó kerek, a tökéletesség képe. A golyó útja háromszöget zár be. Az isteni jel. A háromszög szárai Mozart kezeiben futnak össze. Mozart mint komponista az emberi élet teljességének és tökéletlenségének zseniális ismerője. Humorral és megbocsátással és szerelmes szeretettel rajzolja meg alakjait. Meglátja és meg meri láttatni a tökéletesben a tökéletlent. „Isteni” megbocsátással nem ítélkezik, nem moralizál: megért. Egyszerűen csak embernek tekinti az Embert rangra és nemre való tekintet nélkül. (Forradalmi tett, tudva a Beaumarchais körül kavargó politikai botrányokról.) Mozart számára a Figaróban a szerelmes ember a főhős, s ezekből itt akad egy szép csokorra való. Ő tudja, hogy az ember esendő és ezt nem is kívánja letagadni.
Mozart keze nyomán a Figaro lakodalma (Dramma giocoso in quattro atti), eddig nem ismert érzékenységgel megrajzolt, lélektanilag tökéletesen jellemzett figuráival az áriákban, duettekben és a mozarti koncepciót hordozó finálészerkesztésével túlnő műfaján. A Figaro az együttesek operája, az együttesek aránya a magánszámokéhoz képest igen magas (a mű számainak fele), ily módon nagymértékben meghatározza a zenei ábrázolás és a kulmináns szituációk súlyát, pontosabban abszurditását. Az abszurd jelzőt tudatosan használom mint 20. századi fogalmat, hiszen megítélésem szerint a Figaro felépítésének technikájában közeli rokona a 20. századi abszurd drámának (például: Örkény: Kulcskeresők, Macskajáték). Értelmezésem szerint az abszurd soha nem a szereplők „különleges” viselkedéséből születik. Ellenkezőleg: a vélt realitáshoz való makacs ragaszkodás, illetve vélt realitásban önmagukat valóságosan kifejező emberek magatartása eredményezi az abszurdot.
A Figaro ilyen értelmű „modernsége” okozza, hogy mind a négy felvonásban megtalálható ez a váltó pont, ahol a reális helyzet a szereplők szemszögéből nézve érthetetlen, szürreális, rémálom szituációkat hoz létre, amit mi nézők abszurdnak látunk. A színpadra állítás munkájában ezeknek a váltó pontoknak a megkeresését, illetve felmutatását tűztem ki célul. A Figaro egy kicsit olyan is nekem, mint egy eloldott kerék, ami megmegakad, de aztán tovább lendül. Persze, ezt a továbblendülést soha nem az okozza a szereplők közül, aki szentül hiszi magáról, hogy a kereket ő forgatja. Joggal kérdezhetik, ki tehát a főszereplő? Azt gondolom, annyit talán el lehet árulni, hogy soha nem az, aki a főszerepet magára osztja. Így az előadás, „csak” olyan, mint az élet, egy „bolond nap” történetébe zsúfolva. És Mozart tökéletes zenei jellemábrázoló képességének köszönhetően ez a mű „csak” az emberi vakság, gyengeség, szolgalelkűség, hiúság, hiszékenység, féltékenység és mindenekelőtt a szerelem, a vágy érzéki felmutatása.
Galgóczy Judit